TÓMO MARGARÉTA: AZ ÚJSÁGÍRÓ SZABAD

A sajtószabadságról beszélgettek a héten a Pannon RTV Párbeszéd című műsorában. Igazgató, főszerkesztők, független, nyugalmazott újságíró ült a stúdióban, a beszélgetést pedig lapunk munkatársa, Kókai Péter vezette. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy erre a beszélgetésre sor került, sor kerülhetett, ha már sajtószabadságról beszélünk. S úgy gondolom, az sem véletlen, hogy ezt a témát hosszú hallgatás után végre elkezdték boncolgatni a vajdasági magyar sajtó képviselői. Talán az sem véletlen, hogy éppen most.

Elhangzottak olyan kulcsfontosságú mondatok, amelyekről nagyon fontos lenne beszélgetni. Fontos lenne, ha ez a műsor egyfajta vitaindító lenne, amelyet követően időről időre összeülnek a vajdasági magyar újságírók, főszerkesztők, és megnyitnak olyan kérdéseket, amelyekről eddig legfőképp hallgattunk. Amelyeknek megoldásával az olvasó visszatérne az újságolvasáshoz, és újra szívesen kapcsolná be a tévét, hogy értesüljön az őt közvetve vagy közvetlenül érintő történésekről.

Most mégsem idéznék mondatokat, gondolatokat a műsorból, hiszen aki lemaradt róla, megnézheti azt online, aki pedig látta, talán érteni fogja, miért tartottam fontosnak szólni kollégáimról, a mindennapi szélmalomharcról, a munkánkról, amit sajnos sokan közülünk sem becsülnek már.

Az újságíró a nap huszonnégy órájában újságíró. Kattognak a kerekei mosogatás és zuhanyzás közben, s akkor is, amikor nem akarja. Az újságíró, én, a kollégáim minden pillanatban nyitottak, látják a vajdasági magyar embert – a politikust is – csupasz valójában. Értik őt. Akkor is, ha az ember azt mondja, jobb újságot szeretne, akkor is, ha arról beszél, már nem néz „hazai” híradót, nem olvassa a lapot, mert nem érdekli a politika. Semmi sem érdekli.

Minket viszont minden érdekel. Az, hogy hogyan szerzi be Józsi bácsi a tűzifát télire, az is, hogy mit gondol a közéletről, az aktuálpolitikai történésekről az értelmiség, s az is, hogy a vajdasági magyar embert már tulajdonképpen nem érdekli semmi. És nagyon aggaszt bennünket. És ezt is szeretjük megírni.

Legtöbbször talán sikerül is. Így vagy úgy, de sikerül. De mondjuk ki, van, amikor egyszerűen nem sikerül. Nem azért, mert nem tudunk kérdéseket feltenni, vagy nem vagyunk hajlandóak terepre menni, utánajárni a dolgoknak. Nem! Hanem azért, mert a feltett kérdéseinkre nem kapunk választ. Vagy esetleg már fel sem tesszük azokat a bizonyos kérdéseket. Ilyen is van!

Véleményünk is van mindenről. Hiszen az újságírónak kijutott az a kiváltság, hogy mindenről elmondhatja a véleményét, beleértve a szöveg elején boncolt sajtószabadságot is. A politikus vagy a polgár pedig vagy egyetért a szöveg szerzőjével, vagy nem, ez pedig az ő kiváltsága. Mindenkinek van egy hatalmas és mindennél többet érő adottsága, ez pedig a gondolkodás. Az újságíró feladata az is, hogy gondolkodásra buzdítson. S ez az, ami a legnagyobb hiányossága véleményem szerint a mai vajdasági magyar sajtónak, hogy egyáltalán nem, vagy csak alig buzdít gondolkodásra. Hogy miért? Erre is ad néminemű választ a Párbeszéd című műsor.

Én becsülöm a munkám, becsülöm magam, és nem utolsósorban becsülöm az olvasót. Ebből születhet még valami jó. Valami olyasmi, amivel többé-kevésbé elégedett lehetek, elégedett lehet Ön is, kedves Olvasó, és többé-kevésbé elégedett lehet a politikum is.

Hiszek az olvasóban, hiszek a kollégáimban, akikkel együtt kifordítjuk a világot a négy sarkából, ha eljön az ideje. A hír szent, a vélemény szabad. Viszont attól tartok Márainak volt igaza: „Az újságírás… lehet hivatás, de legtöbbször csak idegállapot.”

Az újságíró nagyon tud lelkesedni. Jó dolgokért, jó írásokért, egymás munkájáért is. Az elmúlt években azonban valahogy ez is kikopott belőlünk. Mi miatt? Amiatt, ami miatt Önökből olvasókból a hírek utáni vágy, amiért nincs kedvük már lapot venni a kezükbe, nincs kedvük híradót nézni a tévében.

Sokszor nekünk sincs, de nekünk muszáj.

Forrás: Magyar Szó (Tómó Margaréta)