BÓDIS GÁBOR: AZ ÚJSÁGÍRÓK, MINT ALATTVALÓK

BÓDIS GÁBOR: AZ ÚJSÁGÍRÓK, MINT ALATTVALÓK

Autor:

09.03.2015

Kategorija: Intervjui , Vesti

Nem az a fontos, hogy az információ igaz, hanem, hogy “nemzeti” szempontból hasznos-e, ez minden diktátor médiaálma

 

Szerbiában a médiumok többségét a Szerb Haladó Pártban (SzHP) székelő fő- és felelős szerkesztő irányítja (már láttunk ilyet: lásd Radoman Božovićot, Vajdaság Főszerkesztőjét). A többi elenyésző számú szabad médium fennmaradása egyre bizonytalanabb. Az újságírók nagy többsége, egzisztenciális okokból fogadja el a cenzúrát, míg vannak olyanok is, akik a magasabb politikai érdek és cél miatt bátran és dalolva vállalják az öncenzúrát.

A cenzúra így vált az újságírók számára megélhetési formává. Emiatt, ha valaki azt ambicionálja, hogy helyi fő- és felelős (párt)cenzor legyen, arra kell törekednie, hogy kiirtson minden állam- és pártellenes mondatot az alatta küszködő médiumból. Szabadkán a kis főszerkesztőcskék olyan csapatok élén állnak, amelyek “mindenki a saját nemzeti-koalíciós játékterében uralkodik” elv alapján működnek. Csak semmi mozgás, kritika, és kerüljük az akadékoskodó újságírói kérdéseket.

Bódis Gábor újságíró szerint a szabadkai médiában, különösen annak a magyar részében, a helyzet katasztrofális. Ezt már nem is nevezné újságírásnak, hanem a Vajdasági Magyar Szövetség legközönségesebb propagandájának, amelyet a Magyar Nemzeti Tanácson keresztül érvényesít.
 
A nemzeti egység a helyi hatalom szintjén annyit jelent, hogy Vučić magyarjai nem avatkoznak a koalíciós partner, a Szerb Haladó Párt ügyeibe, és viszont.

 

Gabor Bodiš

Bódis Gábor

BÓDIS GÁBOR, újságíró – Szabadkán született, itt fejezte be az általános iskolát és a gimnáziumot, majd Belgrádban, a Bölcsészettudományi Karon pszichológiából diplomázott.
A hetvenes évek közepén gyakornokként kezdett az Újvidéki Televízióban. A nyolcvanas évek derekán a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett. A “joghurt-forradalom” idején megbízott műsorigazgató, aki kisebbségben marad azzal a szándékával, hogy élőben közvetítsék a tüntetéseket.
A miloševići erők vajdasági térnyerése következtében 1988 decemberében leváltják. Alig több mint egy évvel később kollégájával, Németh Árpáddal elindítja a Naplót, Szerbia első, háború utáni magán hetilapját. A lap olyan vajdasági értelmiségieket vonzott, mint például Végel László, Gerold László, Balázs Attila, Mita Boarov. Tolnai Ottó pedig a szerkesztőség tagjaként lapszámot is szerkesztett. A Napló kiadóvállalata hét könyvet jelentetett meg, köztük Bódis „Háborúra ború” című könyvét is.
Időközben Újvidékről tudósítja a Szabad Európa Rádiót, a BBC-t, az MTI-t és a Magyar Televíziót. Fél évig a zágrábi Večernji list budapesti tudósítója. Mivel nem volt hajlandó részt venni Vukovár „hősies” lerombolásában (mint tartalékos szanitéc), ezért Magyarországra költözik, ahol a Szabad Európának, az MTI-nek és az MTV-nek dolgozik. Egy évig a SZER budapesti irodáját vezeti, majd Münchenben kap szerződést, ahol az akkor alakuló délszláv nyelveken műsort sugározó osztály hét alapító tagjának az egyike. 12 éven keresztül, igazgató-helyettesként vezette az osztályt.
Időközben, a nagyapja, Bódis Lajos által alapított Bódis cukrászdát felújíttatta és újranyitotta (2000).
2005-ben visszaköltözik Budapestre, ahol a Duna Televízió hírigazgatója lesz. A Fidesz 2010-es győzelme után, a Duna TV-t beolvasztották az MTVA-ba. 2012-ben kirúgás helyett nyugdíjazzák. A Danas, a Vreme, a 168 Óra című lapoknak ír, a honlapok közül az Autonomijának. Időnként szakértőként alkalmazza az Aljazeera, az RTS, tudósít a Vajdasági RTV-nek, a B92-nek.

 

Hogyan értékeli a szabadkai helyi média helyzetét?

Nem lehet a szabadkai helyzetről beszélni anélkül, hogy ne ejtsünk szót az újságírás állapotáról Szerbiában. Nekem úgy tűnik, hogy egy konvergenciás folyamatnak vagyunk a szemtanúi, amelynek végső célja, hogy minden médium felett a Főszerkesztő uralkodjon. Nagy példányszámú lapok, egykor legendás hírű rádióállomások, hatalmas magántévék meghallották az idők szavát, és leteszik a voksukat az Erősebb mellett. Az úgynevezett közmédiumok esete még elszomorítóbb. Az egyetlen kivétel a Vajdasági RTV, amelynek egyik nemrégi adása (Jedan na jedan – egy másik műsor az Utisak nedelje sorsáról) a bátor, szókimondó újságírás ritka példája. Félő, hogy a VRTV tárgyilagossága, abban a pillanatban el fog tűnni, amikor megszűnnek a vajdasági autonómia még megmaradt darabkái. Természetesen vannak még független médiumok (Vreme, Danas, Autonomija, Peščanik), de a hatókörük nem széles és a hatalom csak az alkalmat lesi, hogy leszámoljon azokkal, akik belerondítanak sajátságos fekete-fehér világába. Szabadkán még inkább árnyalja ezt a lesújtó képet az a tény, hogy a nacionalisták felosztották egymás között a médiateret is. Az elv egyszerű: mindenki a saját gettójában uralkodik, egymás ügyeibe nem avatkoznak be, és főleg nem bírálják a nacionalista koalíció többi résztvevőjét. A folyamat még nem fejeződött be, mert a nemzeti főszerkesztőcskék még nem kebeleztek be mindent (de meg fogják kapni a „saját” részüket a Szabadkai Rádióból, és sajnos, a Vajdasági RTV-ből is). Ilyen körülmények között, milyen lehet az újságírás? Totális cenzúrázása mindazoknak a kis igazságoknak is, amelyek kibújtak az öncenzúra köpenye alól.

Mi a véleménye a magyar nyelvű médiáról?

Katasztrofális. Annyira, hogy az már nem is nevezhető újságírásnak. Közönséges propaganda. Amíg a VMSZ (a Vučić-féle Magyarok Szövetsége, ahogyan egy kiváló újvidéki kolléga nevezte a pártot) nem lett a kormánykoalíció tagja, még lehetett bíráló hangnemű írásokat olvasni a Magyar Szóban, de ezek eltűntek. Ehelyett például a legutóbbi választási kampány idején a párt vezetőjének képe le nem került a címoldalról. Előfordult, hogy egyetlen lapszámban akár három képe is megjelent, szerencsére nem ugyanaz. Vagy a nemzeti tanácsi választások kampányában csak a VMSZ-t magasztalták, a többiekről alig, vagy semmit sem írtak. Az akkori írásokban a szerzők, megható módon, a legteljesebb egyetértésüknek adtak hangot a VMSZ stratégiájának minden részletével kapcsolatban. De jó nekünk, hogy a jó úton haladhatunk. A VMSZ ellenőrzése alatt álló többi médiagyöngyszemet kár is emlegetni, hiszen csupán igazhitű propagandáról van szó. Kivételt képeznek a VRTV magyar szerkesztőségei, amelyek ugyan a VMSZ erős nyomása alatt működnek, de még nem sikerült őket végleg bedarálni. Egyelőre. Meg kell említeni a független Vajdaság Ma hírportált is, amely tartja magát a szakma alapszabályaihoz, de anyagilag állandó veszélyben van.

Az állam szerepét a kisebbségi médiában a nemzeti tanácsok vették át. Milyen megoldás lehetne egyaránt elfogadható az újságírók és a nemzeti közösségek tagjai számára?

Lehet, hogy az ilyen jellegű autonómia jó ötlet volt, de a következmény – a nemzetiségi médiumokban – a teljes nemzeti egyszólamúság lett. Nem az a fontos, hogy az információ igaz legyen, hanem, hogy “nemzetileg” hasznos-e. Ez minden diktátor médiaálma. Valamikor a médiumok alapítója a többnemzetiségű Vajdasági Képviselőház volt. És a magyarokat nem károsították meg egyetlen dinárral sem. Sőt, könnyebben harcolhatták ki a maguk igazát a szerb szerkesztőségekbeli kollégákkal karöltve.
Majd két évtizedet töltöttem el ebben a közegben, főszerkesztőként is. A szerbiai, vajdasági magyar közösségnek szinte semmilyen demokratikus hagyománya sincs, de hogyan is lenne, hiszen nem élhetett demokratikus társadalmakban. Ezért ennek a kisebbségnek a közéletében mindig is volt egy Első Magyar, a szocializmus idején is. Annak idején az akkor elsők legalább a demokratikus centralizmus elvéhez tartották magukat. Ebből semmi sem maradt, csak egyetlen ember (és szűkebb családi köre) akarata érvényesülhet és azt tiszteletben kell tartani. És ezt az újságírók meg is teszik. Egyesek már észre sem veszik, hogy többé már nem is újságírók, még csak társadalmi-politikai munkások sem, hanem alattvalók.

Mi lehet a nyilvánvaló öncenzúra oka a helyi médiában?

A félelem, elsősorban az egzisztenciális félelem. Ez az optimista hozzáállás. A pesszimista az, hogy egyes médiamunkások elhiszik, hogy küldetésük, elsősorban nemzeti küldetésük van. Ez az azonosulás nem is nehéz, hiszen ilyen példákat látnak Szerbiában és Magyarországon is. Az igazságnak – a szerencsésebb társadalmakban – nincsen nemzeti jellege.

Mi lehet az oka, hogy nincs kritikai vagy tényfeltáró újságírás Szabadkán?

Bíráló hangvételű nincs, mert a hatalom nem tűri a kritikát. A tényfeltáró pedig a szakma csúcsa, amely a bátorság és a tudás mellett, nagyon sok pénzt követel. Nem lehet elvárni a megfélemlített és nemzetileg mozgósított újságírótól, hogy olyannal foglalkozzon, amiért nem fizetnek, a szerkesztő nem fogja jóváhagyni, ha pedig mégis, és megjelenik a riport, akkor meg fizetés és juttatások nélkül marad.

Milyen tapasztalatokat szerzett a Napló kör szeptemberi összejövetele során, amelyet a Városi Könyvtárban rendezhettek meg?

A Napló kör vajdasági szabadelvű értelmiségiek asztaltársasága. Tizenegyen vagyunk egyelőre, írók, újságírók, tudósok, közöttük a vajdasági magyarság két legtekintélyesebb írója (Tolnai Ottó, Végel László). Gondoltunk a csapat fiatalítására, de tömegesen ez nem megy, mert félő, hogy egzisztenciális veszélybe sodornánk az esetleges új tagokat. Azt kell tudni, hogy a VMSZ (hivatalosan az MNT) által ellenőrzött médiába nem juthatunk be. Ennél még tovább mennek, mert egy anonim internetes oldal a Napló kör tagjait egyenesen bazári majmoknak nevezte. Erről az internetes fórumról mindössze annyit érdemes tudni, hogy még impresszuma sincs, szerzői álnéven írnak, és határtalan a szerelme a vajdasági magyarok kultúráját irányító nő iránt. Már néhányszor felléptünk Szabadkán, Újvidéken, Zentán. Tavaly szeptemberben ismét a szülővárosom mellett döntöttünk. És láss csodát! A város egyik legpatinásabb kulturális intézménye adott nekünk helyet. Az intézmény vezetőjének – telefonbeszélgetésünkből szűrtem le – voltak félelmei a fellépésünk miatt, de nem utasított el bennünket. Amikor azon a vasárnapon gyülekeztünk az épület előtt, két nagyon szívélyes takarítónő fogadott bennünket és a portás (aki viszont előzékenyen többször be és ki is engedett bennünket az épületből). A vezetőségből senki sem jelent meg, és még ásványvizet se hagytak hátra. Csak Tolnai Ottó tiltakozott a barátságtalan hozzáállás miatt. Pedig nem csak ő volt szomjas.

Beszélgetett Natalija Jakovljević

Podelite sa prijateljima:

Leave a Reply

Vaša email adresa neće biti objavljenja. Obavezna polja su markirana *

Upišite tekst *

Komentari odražavaju stavove njihovih autora, ne nužno i stavove redakcije portala Magločistač. Na našem sajtu biće objavljeni svi pristigli komentari, osim komentara koji sadrže govor mržnje, psovke i uvrede ili nisu u vezi sa temom članka koji se komentariše. Govor mržnje je definisan Zakonom o javnom informisanju i medijima, koji u članu 75. kaže: „Idejama, mišljenjem, odnosno informacijama, koje se objavljuju u medijima ne sme se podsticati diskriminacija, mržnja ili nasilje protiv lica ili grupe lica zbog njihovog pripadanja ili nepripadanja nekoj rasi, veri, naciji, polu, zbog njihove seksualne opredeljenosti ili drugog ličnog svojstva, bez obzira na to da li je objavljivanjem učinjeno krivično delo”. Pre nego što budu objavljeni, komentari moraju biti odobreni od strane naših moderatora, pa vas molimo za malo strpljenja.